Balogh Krisztina:
Csillagtalan éj
2020 augusztusában csupa csillagtalan éj volt. Szívesen elmerengtünk volna, kiszakadva a válság fenyegetéséből, de nem tudtunk. Valahányszor beindultunk, mint ősi nomád-vérűekhez illenék, minduntalan csak akadályokba ütköztünk, a városok és a hold különösen erős fénye, a sűrű felhősödés megakadályozta, hogy akár csak egy halvány, kicsi csillagot lássunk lehullani. Hiába Magyarországról kiemelkedők a meteor észlelések, mi megkötözve éreztük magunkat. A reményünk elhalt születésével.
Akkoriban kívül-belül kényelmetlen volt.
A következő évben ugyanakkor kezdtük meg a kémlelést. Már este tízkor kiáltunk a ház mellé az udvarra. Körbejártuk a mindent beborító diófát, az egyetlent, ami takarta előlünk a magas eget, a fát, amelynek kisugárzása valami elképesztő erőt és életigenlést sugárzott, mindig jókedvűek voltunk a közelében, az én családom biztosan. Az én kislányom, aki mintha most született volna, a rá jellemző izgatottan csillogó szemmel fürkészte az ég számos, távoli fényét. Mosolyogva adtam át magam az érzésnek, még törött szemüvegemet is kihoztam, hiszen nekem is látnom kellett, és főleg az ő elragadtatását éreznem. Láttuk a közeli űrállomást, egy repülőt és a szokásos műhold villogását. A jól ismert csillagképeket, melyeknek nevét még apukám tanította nekünk, és a fellelésüket is odafent, a végtelennek tűnő égen.
Miután kimódoltuk, merre, hogyan is áll barátságos szekerünk rudja, és mesét találtunk ki, miért nem látszik a szekérderék egyik csillaga, a Göncölről elfordítva a tekintetünk egy hulló csillagba ütközött. Olyan sebes volt, mint a villám, én csak a szemem sarkából pillanthattam meg, és mire rátekintettem volna, elhalt. Nagykamaszom felkiáltott. Hú, ott volt, láttad? És kérdése visszaverődve, sokszorosan csapódott rám. Így hullámokban éreztem a rég elveszettnek hitt felszabadulást, amit a gyermekeimmel az együttlétünk okozott valaha oly sok, kifogyhatatlannak tűnő alkalommal, mint ahány csillag jár égen.
Sokat voltunk összezárva az elmúlt években. Legalább ugyanennyit menekültünk volna is, ha megtehetjük. Szeretetünk mélységei, szeretetnyelveink különbözősége jeleket tett ránk, és az egymásra való rácsodálkozástól, az egymás feltétel nélküli elfogadásáig sok dolgon keresztülmentünk. A Korona-válság pedig elmélyült, velünk vagy nélkülünk is az egész civilizáltnak mondott világon. Míg mi elgyengültünk, hogy erősödjünk, vitáztunk, hogy használjuk az erőnket, összevesztünk, hogy békére leljünk, és sokszor úgy tűnt, hogy halálosan fájunk, míg végre el bírtuk engedni egymást a szorító ölelésünkből.
Nagyobbik lányom érettségi bizonyítványán még meg se száradt a tinta, máris egészen Graz-ig szaladt diákmunkára. És most csak ketten bámészkodtunk, és vártuk, hogy történjen valami. Odafent. Pontosan ugyanolyannak tűnhet ez, mint amikor olyan események történnek, amik akarod vagy nem, elragadnak, mert egyszerűen nem változtathatsz rajta. Ez a Covid helyzet is ilyen, sokáig azt sem tudtam változókorom izzó belső feszültségében, ami elvakított, hogy most mit jelentenek hatásai a gazdaságra és az emberekre. Túl sok egy egyszerű elmének a kérdés, és a médiák kavarta véleményáradat, hogy finoman fogalmazzak. Végül elfogadtam, hogy egy nagy háború, talán világháború helyett éljük át az elzárásokat, a vitákat és a megszorításokat kicsiként és nagyként, oltatlanul és oltottként egyaránt. Valószínűleg világháború helyett. Talán nevezhetném vírus háborúnak ezt az egészet, de nem teszem, mert csak belebonyolódnék vagy elragadna a hév, mint számtalan lázas szemű éjszakán. Amennyire lehet, át kell rendeződjön az élet, a gazdaság, a társadalom, az ökoszisztéma és a természetben való élésünk. Igen, direkt nem a természettel való együttélésünket írtam, hiszen valójában talán a részeként volna való élnünk, miközben az ember egy külön lényként van jelen, ki talán sohasem volt egészen része a természeti környezetének, hanem mindig is kiemelkedett onnan valamiért.
Egy új világ érkezik, egy teljesen új kor, rajtunk nem múlik, tenni nem tudunk se érte, se ellene. Görcsös hullámokban születése fájdalmasan elnyúlik, és ez is jelzi, hogy elképesztő dolgok vannak készülőben. Egyelőre nem tehetünk mást, mint kivárjuk, s csendben figyelünk itt az ég alatt. Elsodorhat, elnyomhat, átalakíthat, az uralma alá vonhat, el is taposhat.
És egyet mégis tehetünk. Sőt, meg is kell tennünk! Felkészülhetünk szellemi, lelki és fizikai téren is. Ránézhetünk a zajló átalakulásokra már most, és felhasználhatjuk. Van idönk magunkba mélyedni, és egyben kifelé tekinteni. Amire szükségünk van, az odakint van. Ami bennünk, az életünkben hiány, azt be tudjuk hozni kívülről. A mód változhat, mi fejlődhetünk, minél jobban megismerjük magunkat, annál inkább használhatjuk az erősségeinket is az edződő erőnk mellett, és mindazokat a dolgainkat, melyeket mindig is gyengeségnek éltünk meg, és jobbára elnyomtunk, ne is kelljen rá gondolnunk sem. Mi van akkor, ha ezekkel fogjuk felforgatni a saját életünket? Mi van, ha meglovagoljuk, ha felhasználjuk őket? Hiszen mindig is bennünk voltak, mint a fejünk felett a pislogó csillagok. Tömör-, meg gázbolygók, és a távoli napok, amik meglepő módon állítólag halványabban látszanak, mint a milliónyi bolygóról és űrtörmelékről visszaverődő fény. Elemi erőnk lehet saját képességeinkkel élnünk. Nem egymás torkát szorongatni, hanem magunkat felszabadítani.
Szálló csillagpor alatt karoltam át a kisebbik lányomat, Csengémet. Magam elé vontam őt háttal, éreztem vékony, törékenynek tűnő, és szívós alkatát, lágy nőiségét, hihetetlen erejét. Hagytam, hogy áramoljanak köztünk az érzések, az érzelmek. Két, egy tőről fakadt nőé, egy ifjúé, és egy kiteljesedőé, akiken ősidőktől, az ember születésétől induló, teremtő energia folyik keresztül. És ezen a fokozott várakozással teli augusztus éjen úgy éreztem, hogy használni fogjuk, hogy elbírunk vele, ha nem tartjuk kordában, hanem irányt adunk neki.
Egykor, évezredekkel ezelőtt talán ugyanígy állt két asszony, anya és leánya a szabad ég alatt, és engedtek az áramlásnak, míg mások talán lapultak az ismeretlen fényjelenségektől ijedten. Mi nem keresünk már magyarázó mítoszokat, csak diófaként állunk az áramlásban. És áhítattal feltekintve látjuk, hogy kócos fejünk felett pont a legfényesebb csillag ragyog.
