Elképzelhető, hogy bekerül a Pengék hűsége kéziratába és megjelenik ez a regény részlet, jelenetsor. Hogy ezen a blogon miért ezzel kezdem a Pengék hűségét bemutatni nektek? talán azért, mert az itt újonnan belépő szereplő mindenképpen fontos szerepet kapott a sztoriban, és a megjelenése lényeges. Talán azért, mert ha nem is azonnal, de idővel segíthettek nekem, vajon tényleg érdemes-e belekerülnie a könyvbe ennek az alternatív regény részletnek. Bizakodó vagyok, mert ti is betűfalók vagytok, akárcsak én, és ezért a lehető legjobb kezekben lehet a mérleg, mely eldöntheti az írói vázlat alakulását, a kéziratig. Rövidesen többet is megtudhattok, ha nyomon követitek a történettel és a regénnyel kapcsolatos posztjaimat. Addig is segítsetek nekem és írjátok meg, mit gondoltok róla!
Lóra, vagyis Mancy-re fel! 🙂
“Beatrice egy kocsmában dolgozott, a másodlagos kikötőtől északra. Csak éppen annyira kint, hogy nem gondolnád, milyen forgalmas.
Kies, halszagú terepen tettük le Mancyt a parton. Csikorogva roskadt le nagy fémteste a homokos-köves földre, ahogy összecsuklottak alatta pókszerű lábai. Míg kimásztunk, most is, mint sokszor elgondolkodtam, hogy mennyivel egyszerűbb és takarékosabb lenne a mozgása, ha nem lenne ennyi láb, meg mindenféle egyensúlyozó állvány. – De hát, mechanikusokkal ne kezdjen az ember! – A sós páráról nem is beszélve, amitől megkopott a bája. Szintúgy a csehónak, ami előtt kisebb tömeg ült fapadokon, rozoga asztaloknál, a másik része pedig az ajtó előtt várt, mint a napi csodára, a bebocsájtásra. Görvinnel könnyedén átverekedtük magunkat, szó szerint.
Az egyik alak, aki bűzlött a halszagtól meg a keleti-parti bor áldásos savanyúságától, mellkason vágott a könyökével, erre Görvin visszakézből úgy csapta tarkón, hogy a lábam elé hullt. Aztán jó darabig fel se kelt, csak térdelt és bámult rám, mint aki azt se tudja, hol van. Ki kellett volna kerülnöm, ehelyett félig-meddig átléptem, persze csak a szűk hely miatt. Görvin berúgta a méretes faajtót. Valahogy úgy lehetett vele, hogy essünk már túl ezen a nyavalyán.
Az ajtónyílásban megállt bekémlelni, és én is jobban szétnéztem kívül. Bár ne tettem volna! Hemzsegtek a jött-ment idegenek. És nem csak a csőcselék legalja, hanem a többiek. Északiak voltak a legkevesebben, kereskedők, jellegzetes öltözékükben, és a karavánok útját biztosító zsoldosok. Annál több csavargó, akiket ki is toloncolnak, ha bemennek a városba. És a többiek, akikről csak a Kalózok Ura a megmondhatója, honnan és mire fel keveredtek ide ennyien. Mi lehet ez a fene nagy népszerűség? Az ajtót egymásra kísértetiesen hasonlító gnómok strázsálták két oldalról. Egy boszorkány sirályoktól hemzsegő ágra támaszkodva állt és bámult, hosszú zsákruhájának csuklyája lehajtva, szabadon hagyta ezüst szálaktól tarkálló haját. És egy behemót korcs, talán Fregma területéről, rézvörös borostája és hosszú, sodort pajesza világított tar fején, akárcsak áthatóan sárgásbarna szemei a kockaállú, hájas képéből.
— Egy erős Brentait nekem is és a társamnak is! És azt az asztalt takarítsátok le a számunkra!
A pult mellett jobbra, közel az ablakhoz, és kellő rálátással a helyiségre állt az asztalunk, ami az egyenruhánk hatására láss csudát, azonnal kiürült némi morgolódás és részeg káromkodás kíséretében. Még a mocskos abroszt is leszedték, és csak úgy ráhelyeztek egy viharlámpást a közepére nekünk. Nem tudtam eldönteni, hogy az amúgy gyéren megvilágított helyiségben most számunkra akartak jobb fényviszonyokat teremteni, vagy inkább bennünket megvilágítani. Nem mintha Görvin robusztus izmain kívül túl sok látnivaló lett volna rajtunk. De az Oharák egyenruhájában azért még ilyen messzi a városon kívül is feltűnést kelthettünk.
— Brentai Szűz megfelel a tiszt uraknak? — Érdeklődött a kelleténél élénkebben egy rongyos ingű, de tiszta, fehér kötényt viselő felszolgáló.
Kissé felszaladt a szemöldököm, szerencsére, mire ostobán tiltakoztam volna, elkapott a köhögés zavaromban. Görvin laza, teli vigyorral mentette a helyzetet:
— A szüzek ma este istentelen kelendőek! Sorakoztass csak fel két poharat hozzájuk, és jöhetnek sorban, a legjobb évjáratból. Igaz, Mcena? — Azzal nyomatékosan hátba vert.
Letelepedtünk a keményfa asztalhoz, amin viasz és égésnyomok szabdalták a fa erezetét, az ablak felőli oldalon pedig egy hatalmas, barna folt, mintha vér áztatta volna, amit érthetetlen okból elfelejtettek lemosni. Talán elrettentésül. Láttunk már ilyet.
A nőt nem lehetett nem észrevenni, már nem is volt kedvem körülnézni, mert le se bírtam venni róla a szemem. Volt olyan magas, mint kint az a behemót, és olyan vékony, mint egy tizenkét éves nyurga kislány. A testét látványosan bőrszíjakba tekerte, ami a kalózok követőire volt jellemző. Alig fedett valamit a tömérdek tetoválásból, amivel teli volt az egész jobb oldala, karja és válla. Félig háttal nekünk gőzölt valamit, és ránk se hederített, nem úgy, mint mások. Görvin rámordult, mint egy makrancos kutyára a gazdája:
— Aztán eleget gőzölj fel éjszakára arany bogár, a Köd már magasan jár!
Hangjában nyoma se volt semminek, amivel egy ilyen élemedett korú férfi hívja fel magára a másik nem figyelmét, így inkább mintha taszítani akarná a lányt. De valami játékosság mégis volt a hangsúlyában, és mintha direkt elmélyítette volna basszusát.
Innentől nem volt kétségem, ő Beatrice, akit heteken keresztül, mindenütt kerestek Stanley Ohara emberei, különösképpen felkeltve öccse, Sanan Ordan érdeklődését, aki titokban épp ma akarta kiküldeni Csontozót a városba, hogy keresse meg. Akkor jött a híre, hogy Görvin hazatért a csapatával, és az ismeretségükre hivatkozva küldött elé a pókmonstrummal. Mondván, Mancyn majd kipiheni a hajóút fáradalmait, és feltűnés nélkül mehetünk oda, ahol a városba visszatért Beatrice-t sejti. Úgy tűnik, talált, süllyedt! Bár a feltűnés kerüléséről merőben mások voltak az elképzeléseim.
Az így némileg agresszív öltözetében bájosnak semmiképp se mondható csapos lány felhorgadt:
— Arany bogár ám az öreganyád retkes bütyke, Paul Görvin! Mi a feneketlen Ködöt keresel itt, te vörösnyakú billogozó? Mi? — És olyan gyorsan fordult meg, mérte fel a kocsma népét, hogy akármelyik baka megirigyelhette volna.
Görvin lassan felemelkedett, és maga elé emelete a kezeit, mutatva, hogy nem szorongat fegyvert.
— Ha elkészülsz végre, ideülhetnél Be!
Amaz látványosan mélyet szippantott, mint aki gondolkozik, aztán hang nélkül visszafordult és gőzölt tovább. A felszolgáló kihozott egy kancsó majdnem fekete bort, bámészkodott volna, de Beatrice hamar odább küldte. Hanyagul dobált felsőtesttel ült le Görvinnel szembe, amint letette a forró csészéket az asztalra. A vastagon kavargó gőzben elmosódtak a tetoválásai, de egy pillanatra mintha megmozdult volna egy az álla alatt, a szegycsontja feletti tenyérnyi, hegyi orilága. Mintha vágtatásra emelte volna a lábát. Behunytam a szemem, majd kinyitottam, és most már annyit se láttam, mint eddig. Csak a barna szeme csillogott, ahogy Görvinre szegezte a tekintetét.
Görvin udvarlása olyan volt, mint a favágás. Amikor először belevágja a fejszéjét, reccsen a nyers fa, hogy máris látni akarod a belét, de eszedbe jut az izomláz, és már csak túl akarsz lenni az egészen.
Mereven, némán bámulták egymást egy darabig. A lány mintha karót nyelt volna, Görvin meg tán’ nem tudta, hányadán álljon vele. Eddig laza volt, most meg, mint aki ugrásra kész. De mindkét keze az asztalon nyugodott.
Végül ő mozdult elsőnek. Komótosan megfogta az egyik csészét, és belekortyolt. Hangos tetszésnyilvánításként csettintett a nyelvével.
— Még mindig te csinálod a legjobbat.
Vártam a reccsenést.
Beatrice enyhén előredőlt az asztal felett, hosszúkás arca körül, mint áttetsző, fehér, húsos kígyók szálldostak a gőzfellegek.
— Elő a farbával vénember! Mit akarsz? Csak nehogy azt hazudd, hogy inni jöttél ide, mert kidoblak!
— Hát, pedig itt van a legszebb szűz — mutatott a kancsóra Görvin elvigyorodva, aztán fenékig kiitta a csészéből a tűzforró löttyöt, jelentőségteljesen a szemembe nézve.
Na, tessék, enyém az izomláz.
Erre én is felemeltem a csészémet, és rövid fohász után úgy, ahogy volt, benyeltem. A furcsa ital leégette a bőrt a torkomról, de meglepően aromás és enyhén fűszeres volt. Eliszogattam volna még, de dolgunk volt, és figyelnem kellett. Görvin láthatóan Beatrice-re koncentrált, aki engem eddig észre sem vett. Most viszont rajtam volt a szólás sora:
— Ez…ez remek volt! Egészen felpezsdültem tőle. Beszélhetnél végre tényleg a lényegről Görvin!
A mélybarna szempár végimért, mintha most látott volna először.
— Újabban ilyen…kiskorúak is kapnak sávokat a vállapjukba az Ohara klánban? Ráadásul…— Az Ohara bélyegre meredt, ami körbe fonta hátul a tarkómtól a nyakamat. — Mivé vált ez a város, hogy meghalt az öreg Ohara!
Beatrice szemforgatva belekortyolt a teájába, forgatta kicsit a szájában, mielőtt lenyelte, s bámult, mintha azt várná, hogy kikelek magamból. Ehelyett fel se vettem, amit mondott. Magamban hálát adtam a Kalózok Urának, amiért nem valami más jelző jött a szájára.
— Elhiheted, hogy megdolgozott érte a Fiú.
— Dilon Mcena vagyok — próbálkoztam.
A lány tekintete semmit sem árult el arról, mit gondolt rólam. Ez az egész egy kis általános világnak feszülésre emlékeztetett. Igyekeztem kizárni, hogy ne tudjon megsérteni. Kérdőn visszatekintett Görvinre.
— Igen, nos hát, Stanley égen-földön keres. Híre ment, hogy a városban vagy, Be.
— Mégis te jöttél. Mit akar? És mi a francért olyan fontos Sanan Odrannak, hogy előbb találjon meg, mint a bátyja?
— Ha engem kérdezel…
— Ki a fenét kérdeznék?
— Szóval, ha engem kérdezel, furán jön ki, hogy ennyi idő után csak idáig jöttél el, be se dugtad az orrod a birtokra. Legalább a kaszárnyában lejelentkezhettél volna!
— Aztán minek tettem volna?
— Minek, minek… Így most nem tudják bazz, hogy hányadán álljanak veled.
— Ahogy látom, te se tudod. Akkor kvittek vagyunk, mehetsz is. A fiút ne felejtsd itt, még megeszik a macskák! —Azzal felugrott, és készült eltakarítani a teáscsészéket. Görvin elkapta a karját, mire a pillanat törtrésze alatt penge villant a nyaka mellett, a csészék nagy csörömpöléssel keresték a helyüket az asztalon görögve. Görvin elengedte a nádszálvékony kart, a lány meg eltüntette a kést.
Nekem ezalatt épp csak annyi időm volt, hogy pislantsak, és rámarkoljak a hosszútőrre a jobbommal. Ki se rántottam.
Görvin megrázta a fejét felém. Beatrice pedig nagy levegőt vett, aztán visszaült.
— Azok után, hogy hanyatt vágtak azon a hegylapályon az északi tengernél, és te otthagytál felkoncolva megdögleni, még van pofád idejönni és számon kérni, miért nem jelentkeztem az Oharáknál?
A főhadnagy kinyitotta a száját, majd visszacsukta. A lány pedig kicsatolt egy széles pántot a hasán, és megfordult. Valóban éktelen nagy heg húzódott a jobb oldalán keresztül, egészen a gerinc vonaláig a számtalan kalóz tetoválás és más sebek között. Ebbe simán belehalhatott volna bárki.
— Nem tartozom nektek semmivel! Megfizettem a tartozásom Stanleynek.
— Tényleg azt hittem meghaltál. De az őszintét akarod, Be?
— Szart se akarok tőled! — Visszacsatolta az övet, s mint ki jól végezte dolgát, elégedetten visszazuhant a székre, nem foglalkozott a csészékkel meg a kocsmával úgy általában.
— Nem döglöttél meg. Én a helyedben azonnal jelentkeztem volna a birtokon, ha már ide evett a jóízlésem, és nem tartottam magam távol az Ohara fiatalúraktól. Tudsz valamit Be, amire fenemód kíváncsiak az Oharák. Tudsz valamit. Vagy már elfelejtetted, miért másztad meg azt a rohadt hegyet?
— Akár el is felejthettem Görvin…akár el is…
Ahogy a hangjuk halkult, úgy hangosodott az ivó közönség a helyiségben. Ezek ketten némán bámulták egymásra, a ketrecharcosok dúvadjai méregetik így a másikat. Görvin néha rám pillantott, láttam, hogy örül, amiért nem folyok ebbe bele.
— A társam voltál Be, az Istenért!
— A parancsnokom voltál…otthagytál. Oda se jöttél megnézni, hogy meghaltam-e. Ha odajöttél volna, akkor nem hagysz ott talán, de te nem. Neked elég volt messziről a kifordult beleim látványa, ahogy gőzölt a fagyban, mint ez …ez a fekete tea.
Hirtelen megsajnáltam Görvint. Nem ilyennek ismertem, és egyáltalán…mit lehet erre mondani?
Egy párszor megrágta a mondatot, mire kibökte:
— Igaz, parancsot adtam a visszavonulásra. De te nem voltál magadnál, nem láttad a behemótok kígyózó seregét.
— Nem behemótok voltak.
A hadnagy megütközött, és minden további mondandója beleszorult.
— Emberek voltak, orilágaháton. Egy sereg ember a hegytetőről… Semmi behemót. Csak te be voltál addigra szarva. Ez az igazság. Ők mentettek meg, Görvin. Nem jött több behemót. Csak hegyi emberek. És most hazajöttem. Ebben a redvás kocsmában volt egész életemben egy kis nyugtom. Úgy gondoltam, jó lesz itt. Eszembe se jutottak az Oharák, míg ide nem dugtad a képed. Tudod? Én csak egy zsoldos voltam. De most már csapos vagyok. Megértetted?
Azzal gyors, kimért mozdulatokkal teletöltötte a poharainkat a mélyvörös borral, a kezünkbe nyomta, felkapott egy kallódó csészét, és azt is csurig öntötte.
Erre ittunk. Hajnalig.
Brentai Szüzet meg valami még szűzebbet, azt hiszem.”
(Krisztin B. Kam – Balogh Krisztina: Pengék hűsége regény részlet)
