Christin B. Kam (Balogh Krisztina)
Témisz
A lány csodálattal nézte a férfit. Igazi tudós volt, amilyennel ritkán találkozik az ember lánya. Azt sajnálta, hogy oly keveset tudott neki segíteni. Nem bizonyult könnyűnek ilyen újdonságokat készíteni. Arca egyre jobban kisimult a hetek múlásával, ahogy alakultak a férfi találmányai, egyik a másik után. Már tisztán látta a kiutat a helyzetből.
A férfi arca gondterhelt redők vásznává lett ez alatt az idő alatt. Ahogy néhai testvérével közös tervei tárgyakká fejlődtek. Ez a lány nem pótolhatta fivére, Deron munkáját, aki egy zseni volt, de egész jó ötletei voltak, és mindent megcsinált, amihez ügyes volt a két keze. Már megjelent előtte az út, eloszlott a köd, és pontosan tudta, mi fog történni. El tudta képzelni a lány veszélyes manőverezését az Ezüst Völgy felett, fel a hegytetőre épült város fölé, és amint elvégzi a dolgát, a mélységes Völgybe száll alá. Soha sem érik utol. Látta persze a buktatókat is, de a lányt elnézve jó kezekben lesz mind a két találmány, a fegyver is és a repülő szerkezet is. Meg fogja ugorni a nehézségeket.
— Karana! Megérdemled, hogy te próbáld ki elsőként — mondta meggyőződéssel, rá se pillantva a lányra.
— Köszönöm, professzor úr! Már alig várom!
Utoljára simogatta végig a szárnyakat bizakodón, hogy ez a szerkezet már valóban fel fog szállni és fenn is marad. Most készült el, és máris ki kell próbálni. Hiszen ez a feladata, hogy repüljön. Ezt látni kell!
— Lássuk, hogy viselkedik alattad! Üld meg a szárnyas paripát! Készen állsz?
A lány nevetve bólintott, mert már évek óta készen állt.
Karana ezt követően egy egész hétig gyakorolt vele. Nem a repülés vagy a magasság miatt. Azt jól bírta. Egyszerűen tudnia kellett a vitorlákat állítani, befogni és meglovagolni a szelet, akár a madarak. És meg kellett küzdenie azzal, hogy csak fél kézzel is megbirkózzon a szárnyas szerkezettel, hiszen a lövő fegyvert is használnia kellett majd a város felett. Ráadásul csak két lövése volt, ennyit bírtak el a csövek töltve. Így hajnalonként ezzel gyakorolt, napközben pedig a szárnyalás határait feszegette. Figyelték a szelek változásait és küzdöttek vele.
Noran professzor tudta, hogy menni fog. Az utolsó napon megszűnt minden aggodalma. Átvette a helyét a természetes izgalom. Karana tökéletes a feladatra. Senki sem fogja tudni, hogy ők tervelték ki. A lány pedig messzebb szökik majd a madárral, mint most el lehet képzelni.
Végre eljött a napja. Ma lesz a felfuvalkodott Mortenton főpolgármester beszéde a fehér Tanács torony előtti fő téren. A választásokat azonban már nem fogja megérni. Sohasem lesz az ország kormányzója. Mortentonra gyilkosként gondoltak mind a ketten. Különös véletlenek sorozata sodorta őket össze, ahogy a szél játszadozik a vitorlákkal, úgy játszott a sors velük. Még furcsább, hogy mindkettőjük családját kiirtották a tehetségüktől rettegve Mortenton pribékjei. De a legérdekesebb véletlen, hogy elveszítettek egy-egy ikertestvért.
Az emberek többnyire közel állnak a testvéreikhez, ha mégoly különbözőek is. Ám az ikrek! Nos, olyan kapcsolata se Karanának, se Norannak nem volt senki, de senki mással, mint az édes ikrükkel. És most mindkettő a hideg földben nyugszik. Mintha kitépték volna a mellkasukból a szívüket, hogy aztán visszadugják, hogy mégis valami pumpálja a vérüket a végéig. Magányos, kétségbeesett életük végéig.
Bosszújuk vérrel kiáltott az égbe. Elszántak voltak. Meg kell akadályozniuk, hogy az a férfi egy egész ország diktátorává emelkedjen fel. Nem volt más mód, a terror miatt, mint a kemény ellenállás, de mindent felszámolt és levert Mortenton karhatalma. Már csendesen is alig merték suttogni az emberek, hogy Mészáros. Így nevezték egymás közt. És ők ketten a túlélők közül, jól tudták, hogy nem szabadna meghagyni senkit a törvény nevében megtizedelt vagy szinte kiirtott családokból. Ahogyan azt is, hogy senki nem fogja sajnálni a Mészárost.
A lány kicsit fészkelődött, amikor elindult. A szemközti hegytetőn ott volt a hófehér tornyokból és házakból épült város. A felhőfoszlányokon át is látta. Nekifutott a nagylejtőnek. A szél hamarosan felkapta, mint a pelyhet. A vitorlák nekifeszültek, és ő pontosan arra kormányozta végre, amerre kellett. Fehér párák közt a kibontakozó fehér szárnyasvitorlás egy kalózhajóhoz hasonlíthatott. És Karana úgy is érezte magát, mint egy kalózlány, aki nemzetközi vizekről éppen megtorlásra indul a királyi városba. És a fegyver is pont úgy pihent az övében, ahogyan a kalózok kardja. A professzor végül csak ennek tudott nevet adni, pisztolynak nevezte el. A repülő szerkezetet továbbra is vitorlásnak hívták, mint valami hajót, amihez valóban hasonlított is kicsit. Végül indulás előtt keresztelték el, pont, ahogyan a hajókat szokás. Témisz lett a neve, mint Karana húgának. Rá is pingálták szép, piros festékkel.
— Jogot és igazságot jelent a neved —suttogta Karana meghatódva. Még egyszer, utoljára megsimogatták együtt.
Témisz csendesen lebegve közeledett a céljához a város, sőt az egész ország megmentéséhez. Hogy azután első kapitánya valószínűleg hosszú ideig meneküljön majd vele a törvény elől, más városokon keresztül. Vagy, talán hogy újra meg újra használja majd az igazságosztó pisztolyt a levegőből, az utolérhetetlen vitorlással, ha a szükség úgy hozza. Így vált a levegő kalózává a fiatal, oroszlánszívű Karana.
A bölcs Noran professzor pedig a várossal szomszédos hegyen azóta is őrzi a titkukat. Csak élénk, szürke szeme villan, jelezve érdeklődését, valahányszor a vándorok és lantosok egy titokzatos, repülő hajóról mesélnek és énekelnek. Azt beszélik, hogy a nagy vizeken innen magányosan, de az egyszerű polgárok segítő szándékával övezve teremt rendet az ország városaiban és a határokon túl. Mindig a jókor érkezve a levegőből, oda, ahol baj van. Mintha felügyelné az igazságot, és nem engedné eluralkodni a káoszt.
Témisz. Az emberek így hívják az égi kalózlányt, akárcsak a hajóját.
